Egymásban tükröződés
Amikor egy emberrel találkozunk, számtalan rezonanciát, tükörreakciót
vált ki bennünk.
Látjuk, halljuk, érzékeljük ahogy mozog, cselekszik, a testtartását, az
arckifejezését, esetleg az illatát.
Értjük, érezzük cselekvési szándékát. A bennünk keltett benyomás
hatására következtetünk milyenségére, amit a bennünk elraktározódott minták alapján
veszünk elő valahonnan a tudatalatti adatbankunkból. Mindez pár másodperc alatt
zajlik le, egy kép, egy ítélet … a mozdulata, a haja, a szeme, az arca…
hasonlít valakire, valamire, akivel már valaha találkoztunk, és nyomot hagyott
bennünk. Jót, rosszat, kellemeset, kellemetlent. Ez spontán módon előhívódik,
és befolyásolja viszonyunkat embertársainkkal, sokszor teljesen igazságtalanul.
Ugyanúgy mi is kiváltunk másokból érzeteket, tehát mikor találkozunk
egymással, minimum 4-6 ember vesz részt a találkozásban. A valós fizikai
testünk; akinek képzeljük magunkat (ahankára, vagy hamis egó); ahogy mások
képzelnek minket (projekció); és ugyanez minimum a másik fél oldaláról is.
Mi a helyzet a szerelemmel?
A szerelem spontán és intuitív módon alakul ki, minden meggyőződés
nélkül. Talán egy pillantásból, amelyben meglátjuk
egymást, és érezzük a meglátottságot. A
pillantás hatására létrejön a rezonancia, önkéntelenül átvesszük egymás
mozdulatát, testtartását, szinte együtt táncolunk. Érezzük a másik érzéseit,
hangulatát, vágyait – ezeket tükrözéssel megértjük, és empatikusan reagálunk
rá.
Azt szokták mondani, hogy „rózsaszín szemüvegen keresztül látjuk a
világot", de nemcsak a világot, hanem a másikat is. Mindenféléket belelátunk,
projektálunk a másikba, olyan dolgokat, amiket szeretnénk látni, amik belőlünk
hiányoznak, és egyszerűen nem akarunk tudomást venni kevésbé megnyerő
tulajdonságairól. Csak a szépet látjuk, és magunkat is a legszebbnek tükrözzük
az Ő szemében.
A baj csak akkor kezdődik, amikor lehull a rózsaszín szemüveg, és a
szürke hétköznapok következnek.
Ilyenkor meg kell állni, és megbeszélni, hogy milyenek is vagyunk mi
igazán, mi az amik mi vagyunk, és mi az, amit csak a másik akar bennünk látni.
Vajon képes-e lemondani a ránk vetített rózsaszín idillről, és megfelelünk-e neki
olyannak, amilyenek vagyunk. Ehhez persze megfelelő önkritikára és humorra is
szükség van.
Sok párnál az egyik fél, aki „jobban szeret", jobban is alkalmazkodik a
másik hangulataihoz, irányultságához, sokszor saját személyisége feladásáig
eljutva, szinte észrevétlenül, annyira a másik igényeit, szükségleteit tartja
csak szem előtt. Ez az önfeladás a másik félből nem nagyobb szeretetet, hanem
inkább elutasítást vált ki egy idő után.
Az igazi párkapcsolatban a pár mindkét tagja tükröződik a másikban, de
úgy, hogy saját identitásukat megőrzik, az adódó feszültségeket, problémákat
megbeszélik, közös nevezőre jutnak, és még a rózsaszín köd elmúltával is
képesek mély szeretetet érezni egymás iránt.
A szerelem elmúltával a tükrözés is csökken, a pillantások találkozása,
a szemkontaktus, a közös irányultság spontán elmúlik, és a testbeszéd is már
erről árulkodik. Ilyenkor van szükség a szeretet energiára, melyet azok tudnak
jól alkalmazni, akiknek gyermekkorukban is megadatott a gondoskodó szeretet,
odafigyelés, a szülőkből áradó szeretet, melyet idejekorán megtanultak
viszonozni, és életük során is volt alkalmuk gyakorolni.
folyt. következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése