Ne állj ellen a jónak!

Lev Tolsztoj, aki önmaga békepárti, vegetáriánus, és a jó állandó keresője volt, azt mondta: "Ne állj ellen a gonosznak!" Ezt ő arra értette, hogy ne adjunk energiát a negatívnak azzal, hogy bármit is foglalkozunk vele, ne valami ellen harcoljunk, hanem valamiért!
A jónak, a pozitívnak se álljunk ellen, engedjük be életünkbe, ne ragaszkodjunk a rosszhoz, a negatívhoz. Erről szól ez a bejegyzés.
Az életkrízisek lehetővé teszik, hogy elgondolkodjunk, átértékeljünk dolgokat: 

Vajon tovább játsszuk a sértődöttet (miért is jó az nekünk?), őrizgessük a haragunkat, bosszúvágyunkat, mérgünket (mérgezve magunkat), vagy bocsássunk meg végre? 

Vajon tanulunk ebből, és fejlődünk, vagy tovább neheztelünk, amíg végleg meg nem keseredünk. 

Vajon inkább szemet hunyunk saját és mások hiányosságai felett, vagy inkább megsértődünk, hibáztatunk, mutogatunk, vádaskodunk? 

Félelemmel telve elmenekülünk a hasonló helyzetek elől, vagy egyszer és mindenkorra felülkerekedünk a krízisen? 

Ragaszkodunk az érzelmi feldúltságunkhoz, vagy elengedjük azt? 

Mi a ragaszkodás ára? Vajon megéri, hogy „igazunk” legyen? 

Mi az az elégtétel, az a fizetség, amit a ragaszkodással nyerünk? Van valami kéjes élvezet a szenvedéshez való ragaszkodásban, ami kielégíti tudatalatti szükségleteinket. Hogy jó pocsékul és nyomorultul érezhetjük magunkat, mert a „másik” ide juttatott minket. 

Vagy jobban járunk, ha elengedünk és megbocsátunk?

Először is tegyük nagyító alá a negatív érzelmekből fakadó hasznunkat, előnyöket. 

Minden szenvedéssel járó helyzetben tegyük fel magunknak a kérdést: Meddig ragaszkodom még hozzá, mennyi bűntudat kell még, mennyi önmarcangolás, mikor hagyok fel már az önmagam büntetéséből fakadó titkos élvezettel? 

És ha rájöttünk, hogy mindez belőlünk indult ki, és mi vagyunk a végetvetői is, akkor felszabadulhatunk egy régi lekötöző hitrendszer alól, egy régi sérelemhalom alól. 

A kicsinyes, mesterkedő, önző, versengő, gonoszkodó, bosszúálló, ítélkező, gyenge, közönséges, hiú, bizalmatlan … részünk, az alacsony elménk, a robotpilótánk, ragaszkodik a negatív érzelmekhez, mert szenvedni akar, és szenvedtetni minket, hogy igaza legyen. 

A világ csakis úgy láthat minket, ahogyan mi látjuk magunkat. 

Ha depressziósak vagyunk, ennek az érzésnek az a rendeltetése bennünk, hogy megidézzük a segítségkérés érzését. A segítsetek rajtam, lám milyen szerencsétlen vagyok - állapot az önállótlan kisgyermeki énünk felülkerekedése. Valamikor ebbe beleragadtunk, és ragaszkodunk az áldozati szerephez. Ám ehhez az is hozzátartozik, hogy reménytelen a segítés. 

E mögött általában a „képtelen vagyok” hiedelem áll, amit ha jobban megnézünk, inkább „nem akarom”. Miért nem? Mert félek megtenni, mert szégyellem, félek, hogy elbukom, félek a kudarctól, hogy hibázom, hogy mit szólnak, vagy túl büszke vagyok. Nem vállalom fel a cselekvés felelősségét.

Ha erre rájövök, és tudatosan választom, hogy nem akarom, akkor egy fokkal jobb helyzetbe kerülök, mint az áldozati „képtelen vagyok” helyzetben maradnék. 

Hogyan kerüljünk ki a negatív spirálból? Ne álljunk ellen a pozitívnak! 

Mindennek a világon megvan a maga ellentéte, a maga poláris párja, minden negatívnak is megvan a pozitív párja. 

Hasznos gyakorlat, ha vesszük az éppen aktuális negatív érzelmünket, és megkeressük annak tökéletes ellentétét, pozitív párját, és elkezdjük elengedni a pozitívval szembeni ellenállásunkat. 

A felsőbb énünk képes kedvező feltételeket teremteni, képes szeretetteljes kapcsolatot választani, gyógyulást előidézni, amint felhagyunk azzal, hogy energiával ruházzuk fel a negatív programjainkat. Innentől kezdve, ezeknek nem lesz hatása ránk. Ha hajlandóak vagyunk beengedni magunkba a pozitív képet, a negatív ellentétpárját, és elengedjük a vele kapcsolatos ellenállásunkat, akkor azonnal az öröm, a boldogság és a szeretet érzése költözik a szívünkbe. 

És akkor rájöhetünk, hogy mindennek csak tanító, nevelő célzata volt velünk. A mi kezünkben van a döntés. Mi döntjük el, hogy mit engedünk be elménk házába, életünk, sorsunk kulcsa és a lét forrása bennünk van. 

Lehet, hogy valamikor valaha valamelyik életünkben mi okoztunk valamit, amiért most ezzel és ezzel a helyzettel szembe kellett néznünk. 

És ha hajlandóak vagyunk megbocsátani - ha másért nem, hát magunkért -, fellélegezhetünk.
D. R. Hawkins alapján tovább gondolva